Chapter 12-It's over...
Suga szemszöge:
A leírt szavakat néztem és nem tértem magamhoz... Honnan...? Hogyan lehetséges ez? Jungkook volt vagy Rap Mon?
Lili: Most sem fogsz válaszolni?
Suga: Nézd, kedvesem...
Lili: Ne hívj így...
Suga: Lili... Nagyon sajnálom. Beszéljük meg, miután aludtál. Majd felhívlak, rendben?
Lili: Ne hívj... Mi az igazi oka annak, hogy nem tudsz velem beszélni, Suga? Vagy Yoongi? Már azt sem tudom hogyan is hívjalak, ahogy a fiúk szemébe se tudok nyugodtan nézni.
Suga: Rendben... Mindent elmondok... Az igazi nevem Min Yoongi... Már egy 3 éve hivatásosan énekelek. A fiúk, akikkel élek nem a tesóim, hanem a csapattársaim, de számomra mindig is olyanok lesznek ,mint a tesók. Mikor nem tudok veled beszélni, akkor a fotózásokon, interjúkon vagy éppen fan találkozóim, koncertjeim vannak. Mikor megismertelek nem akartam elmondani neked... De aztán egyre közelebb kerültél hozzám. Beléd szerettem... Nélküled a légszomj fojtogatott, mert számomra te voltál a levegő.
Lili: Az összes szavad hazugság volt a házasságról és a babákról, nem?
Suga: Igen...
A szavaim őszinték voltak, de a mai megbeszélésen kiderültek után, sürgősen el kellett őt tüntetnem magam mellől, még ha ezzel meg is bántom. Nem akarom, hogy miattam szenvedjen, így jobb, ha véget vetek ennek itt és most.
Suga: Nézd, Lili... Ennek nincs jövője, ezt mindketten tudtuk már a legelején. Mindketten elvesztettük a fejünket, de mégis meddig bírtuk volna ezt a fikciót? Mert ez csak egy illúzió.
A mondataim még nekem is fájtak... Nem csodálkozom, ha ezek után nem áll velem szóba többé, de ez csak neki lesz jó. Mindent miatta teszek, és mégis tudom, hogy ezzel nem csak magamnak okozok fájdalmat, hanem neki is... A mai megbeszélés után ez lesz a legjobb, nem várhatom el tőle, hogy több hónapon át várjon rám... A falnak döntöttem a fejem, vártam, hogy minden jobb legyen, de csak rosszabb lett. A könnyeimmel küszködtem, de nem hagyhattam, hogy legördüljenek, így lehunytam a szemem...
Lili szemszöge:
Hazudott... Mégsem tudok rá haragudni, egyszerűen nem megy. Túlságosan szeretem... Ha csak egy aprócska bocsánatkérést megejtene, de nem fog... Tudom, hogy nem.. A gondolataim vadul száguldoztak a fejemben. Most mégis mi legyen? Nem tudom elengedni.. Nem megy...
Lili: Jelenleg nem tudok mit mondani, ne haragudj, de sok a dolgom...Mennem kell...
Az ágyra zuhantam. A testemet hirtelen ólomsúlyúnak éreztem.A takarót a fejemre húztam, hogy ne lássak és ne lássanak. A paplan alatt fuldokoltam... A levegőt egyre inkább szaggatva vettem. A mellkasomat perzselte a fájdalom. A szívem nagyokat szúrt, a fájdalom pedig csak terjedt. A könnyeim záporoztak...
Az arcom pedig egyre forróbb lett a meleg könnyektől. A fejem megfájdult, ahogy újra és újra lepörgettem a történteket. Az nap az utolsó dolog, amit láttam az az ő arca volt, majd elnyomott az álom.
1 hét múlva:
Suga-val végül is kibékültünk, de megmaradtunk a barátok szintjén. Többek már nem lehettünk. Szépen lassan a srácok is megszokták, hogy többet nem hívhattak sógornőnek, én pedig azt, hogy többé nem hívhatom őt drágámnak, ahogy azt tettem. Továbbra is velem volt az ideje egy részében, és tudtam, hogy még mindig szeretem, ahogyan ő is engem. Ezt a szeretetet nem mutattuk ki, de mindketten éreztük...
Akárhányszor közelebb engedett egy kicsit magához, úgy lökött el újra. Többé már nem beszéltünk annyit, volt hogy napokat is kihagyott. Ha felakartam hívni, akkor közölte, hogy nem lehet, de sosem mondta, hogy miért... Én pedig nem akartam faggatni, de mindig arra gyanakodtam, hogy valamit én rontottam el..
Egyre kevesebbet beszéltünk, de nem várhattam, hogy mindennap velem legyen, hiszen mi már nem is vagyunk együtt. Egyik részem arra gyanakodott, hogy talált egy lányt, aki ott van és akit átölelhet, megcsókolhat. Ez a feltételezés idegesített, de boldoggá is tett. Idegesített, mert nem én lehettem az a lány és boldoggá tett, mert ő legalább boldog lehet.. 3 napja nem beszélt velem, így kezdtem biztosra venni, hogy talált egy okosabb,szebb, kedvesebb lányt, akivel lehet és így el is feledkezhetett rólam.
A szüleim egy családi partit szerveztek, ahonnan én sem hiányozhattam. Viszonylag mosolyogva pakolgattam a tányérokat és közben élveztem a lágy napsütést, a vele jövő fuvallattal együtt. A vendégek szépen lassan szállingóztak és az udvarunkat lágy kacagás töltötte be. Minden szép volt... Az unokaöcsémmel rajzolgattam, és a nagymamámmal beszéltem. A telefonom eszembe se jutott. Ilyenkor kinek jutna eszébe? A partikon a család az elsődleges, és mindig csak sunyiban szoktam elolvasni az üzeneteimet. Így tettem az nap is...A telefonomat a kezembe véve ellenőriztem az üzeneteimet. A Messenger kis ikonjára nyomva megnéztem az első üzenetem. A nevet sem néztem meg... A szövegen átfutott a szemem, de nem tudtam felfogni 2. olvasásra sem, hogy miről szól...
Ez nem történhet meg... Nem... Egyszerűen csak nem... Hiszen ő... Ő egy énekes...Egy olyan énekes, akit a Földön mindenhol ismernek. Őt nem vihetik el... A fejem megint görcsölni kezdett. A levegővétel nehezemre esett. Körülnézve csak a boldog, viháncoló arcokat láttam magam előtt. A világ forogni kezdett.. Az arcok tengere elmosódott körülöttem, de a könnyek nem jöttek, hiszen még mindig sokk alatt voltam... A következő pillanatban felpattantam és bemenekültem a konyhába. A konyhakő hideg volt, de nem érdekelt... Egyre csak az üzenetet bámultam. Nem állt benne túl sok, csak pár mondat, amiket sehogy sem tudtam értelmezni és összerakni:
Suga: Lili... Bevonultam... Hiányzol, nem tudom mikor tudok írni. Légy jó és dolgozz keményen. Szeretlek...
Az a nap volt életem legrosszabb napja... A keresztanyám talált rám a földön kuporogva papírzsepik között. Mikor megkérdezte mi a baj, csak a fejemet tudtam csóválni...Egy szót sem tudtam kinyögni, csak ingattam a fejemet, miközben hisztérikusan ziháltam...
A könnyeim azonban elapadtak egy idő után, a szemeim vörösek lettek... A vendégek kint vártak, de nem tudtam lesz-e annyi lélekjelenlétem, hogy kimenjek és ugyanúgy mosolyogjak... Mindenesetre meg kellett próbálnom.. A kézfejemmel megtöröltem a szemeimet, feltápászkodtam, a papírzsepiket kidobtam, és párat a zsebembe gyűrtem. Kint a mosolygó családom várt, hiszen ők nem tudtak semmit...
Suga: Nézd, Lili... Ennek nincs jövője, ezt mindketten tudtuk már a legelején. Mindketten elvesztettük a fejünket, de mégis meddig bírtuk volna ezt a fikciót? Mert ez csak egy illúzió.
A mondataim még nekem is fájtak... Nem csodálkozom, ha ezek után nem áll velem szóba többé, de ez csak neki lesz jó. Mindent miatta teszek, és mégis tudom, hogy ezzel nem csak magamnak okozok fájdalmat, hanem neki is... A mai megbeszélés után ez lesz a legjobb, nem várhatom el tőle, hogy több hónapon át várjon rám... A falnak döntöttem a fejem, vártam, hogy minden jobb legyen, de csak rosszabb lett. A könnyeimmel küszködtem, de nem hagyhattam, hogy legördüljenek, így lehunytam a szemem...
Lili szemszöge:
Hazudott... Mégsem tudok rá haragudni, egyszerűen nem megy. Túlságosan szeretem... Ha csak egy aprócska bocsánatkérést megejtene, de nem fog... Tudom, hogy nem.. A gondolataim vadul száguldoztak a fejemben. Most mégis mi legyen? Nem tudom elengedni.. Nem megy...
Lili: Jelenleg nem tudok mit mondani, ne haragudj, de sok a dolgom...Mennem kell...
Az ágyra zuhantam. A testemet hirtelen ólomsúlyúnak éreztem.A takarót a fejemre húztam, hogy ne lássak és ne lássanak. A paplan alatt fuldokoltam... A levegőt egyre inkább szaggatva vettem. A mellkasomat perzselte a fájdalom. A szívem nagyokat szúrt, a fájdalom pedig csak terjedt. A könnyeim záporoztak...
Az arcom pedig egyre forróbb lett a meleg könnyektől. A fejem megfájdult, ahogy újra és újra lepörgettem a történteket. Az nap az utolsó dolog, amit láttam az az ő arca volt, majd elnyomott az álom.
1 hét múlva:
Suga-val végül is kibékültünk, de megmaradtunk a barátok szintjén. Többek már nem lehettünk. Szépen lassan a srácok is megszokták, hogy többet nem hívhattak sógornőnek, én pedig azt, hogy többé nem hívhatom őt drágámnak, ahogy azt tettem. Továbbra is velem volt az ideje egy részében, és tudtam, hogy még mindig szeretem, ahogyan ő is engem. Ezt a szeretetet nem mutattuk ki, de mindketten éreztük...
Akárhányszor közelebb engedett egy kicsit magához, úgy lökött el újra. Többé már nem beszéltünk annyit, volt hogy napokat is kihagyott. Ha felakartam hívni, akkor közölte, hogy nem lehet, de sosem mondta, hogy miért... Én pedig nem akartam faggatni, de mindig arra gyanakodtam, hogy valamit én rontottam el..
Egyre kevesebbet beszéltünk, de nem várhattam, hogy mindennap velem legyen, hiszen mi már nem is vagyunk együtt. Egyik részem arra gyanakodott, hogy talált egy lányt, aki ott van és akit átölelhet, megcsókolhat. Ez a feltételezés idegesített, de boldoggá is tett. Idegesített, mert nem én lehettem az a lány és boldoggá tett, mert ő legalább boldog lehet.. 3 napja nem beszélt velem, így kezdtem biztosra venni, hogy talált egy okosabb,szebb, kedvesebb lányt, akivel lehet és így el is feledkezhetett rólam.
A szüleim egy családi partit szerveztek, ahonnan én sem hiányozhattam. Viszonylag mosolyogva pakolgattam a tányérokat és közben élveztem a lágy napsütést, a vele jövő fuvallattal együtt. A vendégek szépen lassan szállingóztak és az udvarunkat lágy kacagás töltötte be. Minden szép volt... Az unokaöcsémmel rajzolgattam, és a nagymamámmal beszéltem. A telefonom eszembe se jutott. Ilyenkor kinek jutna eszébe? A partikon a család az elsődleges, és mindig csak sunyiban szoktam elolvasni az üzeneteimet. Így tettem az nap is...A telefonomat a kezembe véve ellenőriztem az üzeneteimet. A Messenger kis ikonjára nyomva megnéztem az első üzenetem. A nevet sem néztem meg... A szövegen átfutott a szemem, de nem tudtam felfogni 2. olvasásra sem, hogy miről szól...
Ez nem történhet meg... Nem... Egyszerűen csak nem... Hiszen ő... Ő egy énekes...Egy olyan énekes, akit a Földön mindenhol ismernek. Őt nem vihetik el... A fejem megint görcsölni kezdett. A levegővétel nehezemre esett. Körülnézve csak a boldog, viháncoló arcokat láttam magam előtt. A világ forogni kezdett.. Az arcok tengere elmosódott körülöttem, de a könnyek nem jöttek, hiszen még mindig sokk alatt voltam... A következő pillanatban felpattantam és bemenekültem a konyhába. A konyhakő hideg volt, de nem érdekelt... Egyre csak az üzenetet bámultam. Nem állt benne túl sok, csak pár mondat, amiket sehogy sem tudtam értelmezni és összerakni:
Suga: Lili... Bevonultam... Hiányzol, nem tudom mikor tudok írni. Légy jó és dolgozz keményen. Szeretlek...
Az a nap volt életem legrosszabb napja... A keresztanyám talált rám a földön kuporogva papírzsepik között. Mikor megkérdezte mi a baj, csak a fejemet tudtam csóválni...Egy szót sem tudtam kinyögni, csak ingattam a fejemet, miközben hisztérikusan ziháltam...
A könnyeim azonban elapadtak egy idő után, a szemeim vörösek lettek... A vendégek kint vártak, de nem tudtam lesz-e annyi lélekjelenlétem, hogy kimenjek és ugyanúgy mosolyogjak... Mindenesetre meg kellett próbálnom.. A kézfejemmel megtöröltem a szemeimet, feltápászkodtam, a papírzsepiket kidobtam, és párat a zsebembe gyűrtem. Kint a mosolygó családom várt, hiszen ők nem tudtak semmit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése