Part 2-A jelen meséje
Chapter 13-Those unlucky days
2 héttel Suga bevonulása után:
A napjaim továbbra sem fényesek... Az éjjeleim azzal telnek, hogy felidézem a szép emlékeket, és átpörgetem a beszélgetéseinket, majd álomba sírom magam... Másnapra a szemeim mindig vérvörösek a könnyektől, Alex pedig már csak élőhalottként néz rám. Meginvitál magukhoz ott alvásra, és miután az estét filmet nézve töltjük és nyugodtnak érzem magam, azután éjszaka Alex felráz és rémülten mered rám. Én viszont nem tudok egy szót sem kinyögni, csak rázom a fejem, és letagadom, hogy sikoltoztam volna álmomban. Alex igyekszik megnyugtatni, de nem sokat használnak a szavai... Fáj, hogy nem tudtam elköszönni, hogy nem mondhattam el neki utoljára mennyire szeretem... 2 hét alatt egyszer sem írt, de nem adom fel a reményt, hogy egyszer meglátom a kijelzőn a nevét villogni...
A családom szerint egyre ijesztőbben festek, ugyanis hamar vesztettem a súlyomból a feszültség és az étvágytalanság miatt. Az arcom beesettebb és sápadtabb, mint valaha. A mérlegre ráállva elsírom magam: nem akarok csontvázzá válni. A következő héten magamba szuszakolok mindenféle ételt. A 6. héten kezdem visszanyerni önmagamat egy kicsit...A családom támogat, az unokatestvérem ízléstelen viccei viszont képesek egy pillanat alatt kizökkenteni amúgy is instabil állapotomból. Minden egyes alkalommal, mikor az ágyra vetődöm és a takarómnál keresek menedéket, megígérem magamnak, hogy erősebb leszek, hogy keményen fogok dolgozni, ahogyan azt ő meghagyta nekem. A családomra, barátaimra több időt szentelek, a jegyeimen javítok, magamat ösztönzöm arra, hogy erősebb legyek. Rengeteg cél kezd el lebegni a szemem előtt, és mindent elkezdem megvalósítani...
A dolgok rendben mennek, már csak a hétvégéken sírok, mikor éjjel egyedül vagyok és nem csöng a telefonom, hogy beszéljünk. A többi BTS taggal sem tudtam felvenni a kapcsolatot és ők sem kerestek...
A suliban jobban teljesítek, a családommal több időt töltök, a barátaimmal tartom a kapcsolatot, megteszek mindent és mikor sikerül valami, akkor örülök, hogy legalább ezt az "ígéretemet" betarthatom neki....
Tehát mondhatni minden rendben megy, addig a napig... Halványan mosolyogva öltözködök fel, majd az asztalomhoz érve olyan dolgokat veszek észre, amiket eddig nem... Tele van az asztalom sárga veszélyt jelző szalagokkal...
A szám elé kapom a kezem, de nem sikoltok. Szétnézek csendesen a szobában keresve valamit, amivel üthetek, ha esetleg valaki rám akarna rontani,de nem történik semmi. Újra átfutom a szalagokat a szemeimmel, majd nagyot csapok a homlokomra. Biztosan csak az öcsém játszott valami új krimis játékot a haverjaival és itt felejtette őket. Megcsóválom a fejem, majd átteszem a szalagokat az öcsém szobájába, aki méltatlankodik:
-Miért hoztad ezeket ide?
-Inkább köszönd meg, hogy nem dobtam ki őket.. Nem is értem miért hagyod mindig nálam a játékaidat.
-Miről beszélsz? Nem hagytam ott semmit.
-Ne hazudj!
-Nem hazudok, ezek nem az én szalagjaim... -mondja ingerülten. Elképedve hallgatom... Ha nem az ő játékai, akkor kié? Csendesen kivánszorgok a szobából a veszély jelzéssel..
A nap hátralévő részében ezen töprengek... Semmi sem jut eszembe. Otthon akárkit kérdezek, senki sem tud a vészt jelző sárga szalagokról. Egyre inkább furcsállom az esetet. Lefekvésnél az arcomra kenem az arcbőr tisztítómat, majd lemosom. A szobámba lépve előveszem a zoknimat, felhúzom, majd visszamegyek, hogy elintézzem még a fogmosást. Belépve riasztó látvány fogad: a tükör bepárásítva, és egy felirat található rajta... Segíts nekem!
Hátraesem a padlóra, sikítani kezdek és ijedten, sokkolva mosom le a párás üzenetet... Nem tudom kitől jött és miért, de nem is akarom megtudni....
Ismeretlen szemszög:
Az idő nem dolgozik a kezemre... Túl későn érkezem és találom meg Őt... Így azonnal letámadom, nem tehetek mást... Tudnia kell, muszáj... Egész nap követem, silabizálom, elemezgetem a viselkedését. Túlságosan is gyenge, jövök rá. Nincs felkészülve erre a sokkra...
A nap hátralévő óráiban rágódom, hogy elmondjam-e vagy sem. Nem akarom, hogy összeroppanjon, és megsérüljön a múlt láncolata. Az első jelemet nem veszi komolyan, így kicsit ráijesztek, habár nem szándékosan. Ha már ennyitől kiborul , akkor mit fog tenni a hír után? Engem küldtek, de nem tudom hogyan is kéne felkészítenem ezt a gyerek lányt... Nem tudom képes vagyok-e az arcába vágni a tényeket, majd felkérni őt,hogy változtasson, hogy segítsen...Túlságosan érzem, hogy elgyengülök, ahogy nézem a túlbuzgóságát és a halvány, fájdalmas mosolyát. Letörlök egy könnycseppet, nem sírhatok, akkor teljesen kudarcot vallanék...
Még csak 2 napja vagyok itt, de máris érzem, hogy gyengülök, nincs vesztegetni való időm, meg kell neki mondanom, még hozzá minél hamarabb... A többi már csak rajta múlik...
