Chapter 14- Dreams as worse as reality
Az ismeretlen szemszöge:
A mai nap is ugyanolyan, mint a többi. Őt követem, ahogy általában szoktam... Gyakran éjszakánként jár haza, és mindig a háta mögé néz... A frászt hozza rá a legkisebb rezdülés is.. Néha azt hiszem lát, mert olyan merően bámulja a búvóhelyeimet, aztán rájövök, hogy nem... Sosem lát meg.. Valahogyan rá kell jönnie az igazságra.. Össze kell szedjem magam, eddig semmire se haladtam és már itt vagyok 3 napja... Az időm kezd fogyni... Ma muszáj elmondanom neki, különben Hyemi-t is elveszítem... Nem hiába harcoltam azért, hogy én jöhessek el hozzá beszélni... A tanács szerint alkalmatlan vagyok, de ez hazugság... A tanácstagok szerint belsőleg erősebb vagyok, mint ő, de ez nem is csoda... Neki még keresztül kell mennie azokon, amiken nekem is kellett. Mivel azt mondják olyan vagyok, mint ő, ezért biztosan meggyőzzöm... Már csak egy terv kéne, mert a jelekből nem ért...
Lili szemszöge:
Napról napra jobban rettegek... Minden apróságra felkapom a fejem. Aludni sem bírok napok óta, nem tudom mit is tehetnék.. Minden éjjel felriadok...Olyan álmok gyötörnek, mint még soha.. Mikor látom őket, akkor annyira valóságosak... Minden éjjel más,de a helyszín ugyanaz... Egy csatatér, ahol hullák tömkelege fekszik a földön. Fölöttük dögevők, amik nekem esnek... Felsikoltok, de nem segít. A ruháimat szaggatják, majd a bőrömet...A kezemmel védekezem... Aztán a dögevők eltűnnek, a kezemben felajzott íjat tartok...
Velem szemben is áll valaki fegyverrel, de nem látom az arcát, a fegyverrel nem a fejemre céloz, hanem lejjebb, így követem a tekintettemmel a puska csövének célját... Dermedten állok, amint észreveszem nagy hasamat... A szavak a torkomra forrnak... Az íj kiesik a kezemből, térdre esem és könyörögni kezdek, azonban a szavaimat elmossa a zuhogó eső... vagy a könnyeim...
Ma is felkelek... A kezeim görcsösen szorongatják a takarót, a levegőt nehezen szedem... A kezemmel automatikusan a hasamhoz nyúlok, pedig tudom, hogy nincs ott semmi, amit védenem kellene. Mélyet sóhajtok, és addig ülök az ágyban, míg a légzésem helyre nem zökken.
Kivánszorgok a takaró alól, a hideg levegő megcsap, miközben az íróasztalom és a könyves szekrényem közötti szekrényemhez lépek, hogy elővegyek egy pólót és nadrágot.
A kiválasztott kék póló a kezemben van, mikor az íróasztalomon feltűnik egy gyanús tárgy. Közelebb lépek... Egy megfordított kép az írással: Segítened kell!-írja a kép hátulja...
A szemeim kiguvadnak, legszívesebben visszabújnék az ágyamba... Ez már nem normális, csak úgy segélykérő képek és vészjelző szalagok kerülnek a szobámba... A hajamat tépem idegességemben, félek megfordítani a képet... Nem akarom látni mi van rajta... Leveszem a kukám fedelet és bele söpörném, de a kép leesik a padlóra.. Miközben leguggolok és felveszem, megpillantom a fotót és a kék pólóm ki is esik a kezemből.. A fotón Suga van... Legalábbis nagyon hasonlít rá és mégis idősebbnek tűnik.. Homályosan, de látom, ahogy a földön fekszik, a mellkasán hatalmas vérfolt...
A szám elé kapom a kezem, és remegni kezdek... Feladom, megadom magam, bárki is zargat.. Csak hagyjon békén és megadok mindent, amire vágyik... Ne kísértsen tovább, mert ezt már nem bírom elviselni...A könnyek előtörnek,habár már egy pár napja nem is tudtam sírni...
-Elnézést...-hallom a hátam mögül, én pedig automatikusan védelmezően rakom magam elé a leejtett pólót. Egy rám hasonlító idősebb lány áll ellőttem, szeme alatt kisebb karikák.
-Ki vagy?-kérdezem ingerülten támadásra készen... Ő nyugodtan leül az ágyamra és körbepillant. A hátam mögött keresgélek valami fegyver után, és hálát adok magamnak, amiért az egyik kihegyezett ceruzámat a földön találom.
-Nem válaszolsz?-kérdezem, hogy eltereljem a figyelmét. Kifejezéstelen arccal mér végig, majd halkan megszólal:
-Segítened kell...
-Te vagy aki a képeket küldte?-kérdem, ő pedig bólint.
-Miért? Mit akarsz..tőlem? -kérdem...
-Bonyolult, csak ígérd meg, hogy nem ütsz le és nem döföd belém a ceruzát és akkor beszélhetünk-mondja én pedig elejtem a fegyveremet.
-Remek... Ez nagyon furán fog hangzani, de te vagyok... csak a jövőből.. Azért jöttem, hogy segíthess nekem/neked... Meg kell mentened őt...-mondja, én pedig a padlón ülve összezavartan bámulom.. Nem tudom,hogy higgyek-e neki vagy sem..
-Kit?-kérdezem idegesen, ő pedig nagyot nyel, majd kiböki azt, amitől tartottam:
-...Suga-t....
