Part 3- A jövő meséje
Chapter 16-Mum..? Husband...?
Zuhantam a semmibe... Minden ködös volt körülöttem, így behunytam a szememet, majd meghallottam valamit mellettem süvíteni. Kinyitottam a szememet... Kisebb-nagyobb gömbök mellett süvítettem el.. Némelyek ismerősnek tűntek. A szüleimet láttam, amint a nővéremmel beszélgetnek, én is ott voltam, de akkor még kisebb voltam. A következő gömbben elballagtam az óvodából, mindenki büszkén mosolygott rám, mintha valami hőstettet vittem volna véghez. Egyre csak következtek a gömbök, amelyek közelebbről nézve inkább buborékoknak néztek ki... Mindegyik egy-egy emlékképet tárt elém. A következőben megláttam magamat, amint Suga-val beszélgetek az első alkalommal. A kép elmosódott előttem, mielőtt megérinthettem volna.
-Ne nyúlj hozzájuk-kért a jövőbeni énem, akit észre sem vettem eddig.
-Mik ezek?-kérdeztem rekedten.
-Emlékgömböknek hívják őket. Megmutatják az összes emlékedet,ha úgy akarod. Ha hozzájuk érsz, akkor egy illúzióba invitálnak az adott emlékkel kapcsolatban, csak akkor kerülsz ki az illúzióból, ha visszaállítod az eredeti emléket.
-Oh, értem, tehát nem nyúlhatok hozzájuk egy ujjal sem-szomorodtam el.
-Nem, sajnos nem. Volt egy élményem, mikor összekuszáltam egy emléket, és alig bírtam rendbe tenni a dolgokat-mosolyodott el kedvtelenül.
-Hogy történt?-kérdeztem, miközben megérintettem a vállát.
-Én... csak azt hittem, hogy újra láthatom, de...-sírva fakadt. Volt sejtésem kiről beszél, így átkaroltam. Ketten osztoztunk a bánatban.
-Mindent rendbe hozunk-suttogtam, de nem tudtam eldönteni, hogy az ő meggyőzéséért vagy a magaméért mondom-e. Jövőbeni énem letörölte a könnyeit és elmosolyodott:
-Ott van a gömb, amit kerestünk. Nehezen, de bele fogunk repülni, lehet, hogy a gömb ki akar majd lökni, de állj ellen. Muszáj bejutnod-mosolyogva követtem az utasításait, és egyszer csak bent voltam a gömbben...
-Ott van a gömb, amit kerestünk. Nehezen, de bele fogunk repülni, lehet, hogy a gömb ki akar majd lökni, de állj ellen. Muszáj bejutnod-mosolyogva követtem az utasításait, és egyszer csak bent voltam a gömbben...
***
A földön feküdtem... Éreztem a felperzselt fű égett szagát a tüdőmben, habár nem tudtam hol vagyok pontosan. Felültem, de minden egyes tagom fájt.. Körülöttem egy kisebb erdő terült el... Halott emberek mindenütt... A hányinger kerülgetett a látványukra. A jövőbeni énemet kerestem, de eltűnt... Nem tudtam mit kellene tennem ebben a helyzetben. Egy katona közeledett felém. Tudtam, hogy nem vett még észre, így visszafeküdtem a földre és behunytam a szemeimet... Egy lépés...Majd még egy... A lélegzetemet visszafojtva számoltam a lépteit, és könyörögtem magamnak, hogy még egy kicsit bírjam ki levegő nélkül. Valaki elkiáltotta magát, a katona pedig elfutott. Levegőért kapkodva ültem fel újra. Ideje elmennem innen, mielőtt még bárki vissza nem jön és le nem lő, vagy bilincsbe nem ver.
Addig futottam, míg számomra ismerős lett a táj.. A városban voltam, ahol gyerekkorom óta éltem, de teljesen máshogy nézett ki. Lepukkantabb volt, mint az emlékeimben. Sehol senki, csak én járkáltam az utcákon. Megtaláltam a könyvtárat, ahova mindig jártam. Tudtam, hogy itt tudok információt szerezni leginkább, így beléptem.
A könyvespolcok feltúrva, lapok szerte széjjel, mintha egy kisebb hurrikán söpört volna végig... A könyvtáros pulthoz léptem, ahol egy reszkető idős asszonyt pillantottam meg.
-Elnézést-szólítottam meg, ő azonban még jobban összehúzta magát.
-Nem akarom bántani.. Kérem... Mi történt itt?-a nő kicsit kiegyenesedett, én pedig küldtem felé egy biztató mosolyt.
-Mindent feldúltak... Elvitték a lányomat, majd a fiamat is, a férjemet lelőtték, engem pedig itt hagytak...-suttogta halálra rémülten.
-Ki volt az? Kik tették?-többet kellett megtudjak az esetről, hogy tisztán lássak.
-A koreaiak... Miután kitört a háború Dél és Észak között Dél balkáni segítségért sietett, de mire ideértek elfogyott a tartalékuk és kifosztották a várost. A fiatal fiúkat elviszik és besorolják magukhoz katonának, a lányokat megerőszakolják, majd megölik... Mindenki bezárkózott, vagy elutazott.
-Értem, ne aggódjon minden rendben lesz...-próbáltam megnyugtatni, miközben magamban ugyanannyira féltem, mint ő...
A jövőből érkezett Lili szemszöge:
Sürgősen el kellett tüntetnem azt a Lilit, aki ebben a korban élt, így otthagytam a mostani Lilit. Nem hagyhattam, hogy találkozzanak, mert akkor megsérülne az emlék, és ki tudja mi történne velük. Én láthatom, mert én nem ő vagyok, de Lili előtt még nem fedhettem fel ki is vagyok. Még nem ért el odáig, és ha szerencsém van, akkor soha nem is tudja megtudni... Egyből kiszúrtam őt, éppen egy csapat gyereket kísért el a búvóhelyre... Az előttem lévő kép, ahogy kísérgeti a gyerekeket, mintha a sajátjai lennének kicsikart belőlem pár könnycseppet... Engem nem tudtak így kísérgetni, se Hyemi-t... Néztem, ahogy az egyik gyerek megbotlik, ő pedig utána kap és időben elkapja a síró gyereket, majd magához szorítja óvón. Fájt a látvány... Cselekednem kell, nem lehetek érzelgős. Letöröltem a könnyeket az arcomról és neki indultam. Megvártam, míg a gyerekek a búvóhelyre érnek, majd mielőtt Lili is elbújhatott volna hátulról támadtam. Nem számított rá, így azonnal leterítettem, elvonszoltam egy biztonságos helyre és megkötöztem, hogy ne tudjon előjönni, még az ajtót is rázártam.
-Most valaki más fogja végig játszani a történetedet, anya...-suttogtam könnyek közt, ahogy ott hagytam a helyet..
Lili szemszöge:
Sietősen elhagytam a könyvtárat, majd belefutottam valakibe, aki nem tűnt ismerősnek:
-Lili, végre... Hol voltál??? A gyerekeket faképnél hagytad?-ostromolt a kérdésekkel.
-Ne haragudj, én csak... dolgom volt-próbáltam menteni a menthetőt.
-Te jó ég, ne nézz rám így... Nem én foglak kinyírni, hanem a főnököd, meg a férjed...
-A férjem?-kérdeztem meghökkenve.
-Igen, itt is van-mutatott egy magas férfira, aki egyenesen felém közelített mosolyogva.
-Végre, hogy megvagy, bébi... Már azt hittem elragadott valamelyik katona magának-nevetett fel reszelősen. A hideg is kirázott tőle, de visszamosolyogtam rá.
-Ami azt illeti Isaac én jobban félteném a feleségemet, de neked biztos jó viccelődni ilyesmivel-komorodott el az a nő, akit furcsa mód a barátomnak éreztem.
-Igenis féltem őt, de tudom milyen erős nő, így aztán kicsit lazítottam a gyeplőn, Léna-vigyorodott el, majd száján csókolt. A csókból éreztem, hogy valószínűleg nem józan. A legkisebb mértékű alkoholt is megtudtam állapítani, ha valaki ivott. Isaac észrevette, hogy gyanúsan méregetem, így kézen fogott és elkezdett húzni valamerre.
-Ne haragudj, Léna, de sürgősen kényeztetnem kell a feleségemet-cinkos pillantást váltottak, Isaac pedig rám kacsintott.
-Lili rettenetesen szerencsés vagy, hogy ilyen férjed van-kiáltott utánunk Léna, de mi már el is tűntünk egy ház ajtaja mögött...
***
-Hol voltál?-kérdezte Isaac fenyegetően.
-A könyvtárban-mondtam higgadtan neki, habár megijesztett hirtelen jövő agresszivitása.
-Tudod mit hallottam ma?-kiabált rám.
-Micsodát?-remegtem meg, miután megrázott.
-Megcsalsz? Méghozzá az ellenség egyik tagjával?-szorított az ágyra, én pedig nem tudtam hova bújni a szorítás elől. Kellemetlen volt, próbáltam arrébb menni, de erősen tartotta a csuklómat a lábával pedig a lábamon ült térdelve. A lábszáram égett a fájdalomtól, így felsikoltottam. Kértem, hogy eresszen el, de nem tette, úgy tűnt élvezi a helyzetet... Nem tudtam elképzelni hogyan mehettem hozzá ehhez az elmebeteghez...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése