Chapter 19- Some pieces of my life.
-Miii? Miről beszélsz? Suga, nézz rám-kérem őt, egyszerűen nem hiszem el mit mondott az imént.
-Mi a baj?-suttogja lágyan, miközben látom, hogy továbbra is dühe irányítja.
-Te nem Suga vagy.... Ő sosem lőtt le senkit, soha-kiáltom és próbálok levetődni az ágyról.
-Lili, tudod egy ez nem igaz, te tudod a legjobban... Hiszen ott voltál a csatatéren, mikor gyilkossá váltam..-a hangja fájdalmasan cseng, én pedig zavartan nézek rá...
-Miről beszélsz?
-Arról a napról, mikor először találkoztunk valójában...Nem emlékszel? Akkor elmesélem neked újra:
Suga szemszöge:
"Aznap fáradt voltam a reggeli edzéstől, csak nemrég lettem hadnagy, de a kadétok máris szétszedtek a sok kérdéssel, némelyikük még sírt is... A saját kadét élményeim jutottak eszembe róla, mikor 19 hónap után hivatalosan is kitört a háború, én pedig benne ragadtam. Jó lövészeti képességeim miatt a kiképzőm külföldre irányított.. Az utolsó éjjel is próbáltam lebeszélni őt a dologról:
-Elnézést, százados, de úgy gondolom nem vagyok megfelelő a posztra, amelyet kijelölt nekem.
-Dél-Koreának szüksége van rád, ahogy minden katonára. Ilyen időkben képes lennél itt hagyni minket?
-Kérem, a rajongóimnak szüksége van rám, a csapattársaimnak is... -és Lilinek is tettem hozzá magamban.
-Oh, majd ha visszatérsz mindenki hősként tekint majd rád, gondolj csak bele. Min Yoongi, Dél-Korea hőse, tiéd lenne a dicsőség...-mondta nekem, szavait csönd követte. Muszáj volt valahogy kijutnom innen.
-....Még most sem győztelek meg? Hát akkor hadd mutassak neked valamit-nevetett fel az öreg, miközben a projektorán megjelent Lili arca..
-Hogyan...?
-Egyszerű, minden katonának a profilját, kapcsolatait nyomon követjük... Fontos neked a lány, igaz? Ha az, akkor elmész külföldre, ha nem, akkor majd valaki más levadássza, akit a helyedre küldök. Mit szólsz? Tetszik neked ez a kis alku? Nem ölöm meg, ha segítesz..-száját foghíjas mosolyra húzva nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam, mert nem tehettem mást...
***
Miután Magyarországra vezettem a katonáimat, megpihentünk az egyik kisebb városban. Persze, azonnal ellenállásba ütköztünk és fel kellett vegyük a harcot a lakosokkal, ott találkoztam először Isaac-kel...
-Nocsak, nocsak, egy igazi féreg... Mondd csak, kitaláltad már az utolsó szavaidat?-kérdezte tőlem dühtől vörös képpel. Mielőtt békét köthettem volna vele, belém lőtt... A katonáim egy emberként mordultak fel, mindegyikük a parancsomra várt, hogy lőhessenek, míg egyikőjük magától lőni nem kezdett. Hamarosan vér borította a füvet, én pedig bármennyire próbáltam úrrá lenni a katasztrófán, nem sikerült... Egy öreg ember lőtt felém puskájával, azonban én pontosabb voltam. A fegyver elsült, az öreg ember a földre került... Szemeimmel meredten bámultam az élettelen testet... Megöltem valakit.. Mellé kúsztam, próbáltam újra éleszteni, de nem sikerült. A kezeim addigra már vérvörös voltak, én pedig ijedten fordultam el a vértől... Remegve, zaklatott gyomorral kúsztam el a holttestek közt, míg egy fához nem értem. A kezeimet bámulva, újra és újra elöntött a hányinger.. Megöltem valakit... Megöltem, megöltem, megöltem... Ez az egy szó visszhangzott újra és újra bennem... A gyomromra tettem a kezemet, de már nem bírtam visszatartani, kihánytam mindent... A fű körülöttem hányás szagú lett... Továbbra is remegve ültem a fűben megsebesülve...
Akkor talált rám ő... Nem láttam ki van előttem, így előrántottam a kisebbik pisztolyomat... Remegve próbáltam összpontosítani a célszemélyre, aki ijedten emelte fel a kezét:
-Suga?-kérdezte tőlem hangosan.
-Ki.... ki vagy?-suttogtam rekedten, még mindig remegve...
-Lili vagyok, én vagyok az... Te jó ég, annyira örülök, hogy látlak...-ölelte át a nyakamat, nekem pedig lecsukódtak a szemeim.
-Lili?-ő csak bólintott... A levegőt vele együtt vettem, próbáltam újra levegőt kapni..
-Lili, annyira sajnálom... Sajnálom-suttogtam a nyakába.
-Mit?-hangja lágy volt, kezeivel a hajamba túrt.
-Én.... megöltelek... Megöltelek, Lili...-tört rám a sírás hirtelen..
-Ssshh, itt vagyok... Nem öltél meg, mert itt vagyok, élő vagyok. Fogd meg a kezemet-engedte le a kezét, hogy megérintsem. Valóban élő volt és itt volt.
-Muszáj elmennünk innen, különben Isaac megöl... Merre van a bázisotok?-miután elmagyaráztam odatámogatott... El sem mondhattam mennyire hálás vagyok neki..
-Nem mehetek be, akkor foglyul ejtenének a katonáid, és mint túszt tartanának... Ráadásul Isaac is kinyírna utána...-állt egyik lábáról a másikra.
-Visszajössz még? Találkozzunk a fánál holnap...
-Rendben, ott leszek, ha el tudok szabadulni a férjemtől.
-Férjed?-hallottam meg a szót, amit sosem akartam hallani az ő szájából, legalábbis nem így. Lili beharapta az alsó ajkát, majd megszólalt:
-Nem is igazán nevezhetem annak... Tudod, az egyetemen segített nekem egy keveset, aztán a főnököm lett... És... Egyik éjjel, egy bulin kicsit sokat ihattam... Pár héttel később derült ki, hogy teherbe estem, Isaac pedig hajlandó volt vállalni a gyerekünket, így jelenleg együtt élünk, hárman. Én, Isaac és Emma...
-Eléggé megváltoztak a dolgok nem igaz?-vakartam meg a tarkómat idegesen..
-Nagyon is...-suttogta fájón.
***
-Lili, tudom, hogy jelenleg nagyon zűrös a helyzet, de... Én még mindig...-a mondatot nem fejeztem be, szimplán megcsókoltam az előttem lévő lányt. Ahogy ajkaink összeértek kiteljesedtem belülről, újra ép és egész voltam vele... Ő sem ellenkezett sokáig, visszacsókolt. Érintése megperzselt, majd borzongani kezdtem ujjai nyoma nélkül. Lesiklottam a puha ajkakról, majd a nyakát csókolgattam, ő pedig halkan felnyögött:
-Ezt....nem... szabad...
-Abbahagyjuk?-dermedtem meg hirtelen. Talán félreértelmeztem a testbeszédet.
-Suga, nekem családom van... Ott van Emma, és Isaac sem annyira....
-Mi nem annyira? Lili, ezt mind bemeséled magadnak.... Mindketten tudjuk milyen Isaac... Nézz csak a kezeden lévő véraláfutásokra..-kiáltottam indulatosan.
-Én meg tudnám adni mindazt, amire szükséged van... Ha egyszer leszerelek.. Elviszlek innen Emmával együtt, megígérem...-vettem lejjebb a hangerőből, míg Lili a kezein lévő lila foltokat, hegeket nézegette... Nem akart beszélni róla hogyan szerezte őket, hiába kérdeztem.. Csak annyit szuszakoltam ki belőle, hogy Isaac művelte ezt vele...
-Isaac nem fogja hagyni, hogy elmenjek, Suga... Utánunk fog jönni, bárhová is megyünk... Egyszerűen nem tehetsz semmit, se én...
-Találunk megoldást, ígérem... Kérlek, Lili, ne add fel a reményt-hajoltam közelebb hozzá, remegő ajkakkal bólintott, majd kitört belőle a keserves sírás... "
Lili szemszöge:
Suga meséje rádöbbentett mennyire gyenge volt és egyben erős nő volt a jövőbeni énem, de én nem akartam azt, hogy eltűrje a verést, hogy örökre Isaac bábja maradjak... Ki akartam törni, meg akartam mutatni, hogy a sorsomat én irányítom...
-Értem... Nem világos minden, de nagyjából értem.. Nézd tudom, hogy furcsa, de nem emlékszem a múltra, csak arra, amiket még a bevonulásod előtt éltünk át együtt. Szeretném, ha segítenél nekem valamiben...-Suga aggódva nézett végig rajtam, tudtam, hogy azt hiszi az emlékezetkiesés is Isaac műve, nem akartam neki elárulni az igazat, nem tudtam akkor mi történne... Nem kérdezősködött, csak annyit felelt:
-Miben? Amiben csak tudlak, támogatlak..
-Taníts meg a fegyver forgatás művészetére... Csak te vagy rá képes... Taníts!
Jövőbeni Lili szemszöge:
Miután elzártam Lilit egy olyan helyre, ahol nem tud kiszabadulni, elsiettem, hogy megtaláljam a lányt, akit idehoztam. A régi házuk felé tartottam, ahogy közelebb értem egyre jobban rettegtem mi fogad majd...
Az ablakon belopózva, próbáltam megkeresni Lilit, a szemem a hűtőre tévedt, amin a régi rajzok, fényképek köszöntek vissza rám. Az egyik képen anyu, én és egy ismeretlen férfi mosolyogtunk a kamerába, anyu mosolya azonban torzabb volt, mint gondoltam, a férfi hátulról szorította a kezét...Nem emlékeztem erre a képre, se a férfire.
A mindent beterítő csendbe egy síró gyerek hangja hasított bele:
-Hyemi?-ismertem fel, majd mint valami őrült rohantam a hang irányába, hogy megmenthessem, de nem ő volt az...
-Gyerünk, ne húzd ki a gyufát, kisasszony, különben tudod mit teszek veled... Sipirc az ágyba...anyád nincs itt, hogy megvédjen, szóval ne is várd őt.. Lelépett azzal a katonával henteregni, de ne félj... megkeresem. Aztán lesz ne mulass-az ismeretlen férfi volt az...
Egy kislány kezeit szorongatta, akinek arca fájdalmasan eltorzult, miközben erőlködött a túlélésért... Nagy szemeiből patakzottak a könnycseppek, könyörgött, hogy engedjék el, de a férfi nem kímélte. Megütötte újra és újra, míg végül a lány teste elernyedt. A testem remegett, akár a nyárfalevél, leguggoltam, hogy erőt vegyek magamon és segítsek a lánynak, de egy hang sem jött ki... Féltem... Túlságosan féltem..
-Kérem....Eressze el-suttogtam akadozva.. A férfi felém fordult, majd felháborodottan kiáltott rám:
-Mit keres itt? Egyáltalán hogy jutott be ide? Ha hívni meri a rendőröke... Emma? Te vagy az?-tekintete még mindig perzselő haraggal volt tele, épp mint kislánykoromban. Minden eszembe jutott... Rosszul hittem, anya hazudott nekem... Nem Suga és az ő gyermeke vagyok, hanem ennek a féregnek a lánya, Emma vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése