Chapter 17- Hallucination...
Aznap éjjel az az elmebeteg, akit a férjemnek kellett szólítsak megerőszakolt... Hiába ütöttem, kiabáltam, sikoltoztam éjjel nem eresztett el, míg végül elege lett a kapálózásomból és fejbe vert az ágy mellett található lámpával... Másnap a lepedő alattam vérben úszott, a világ pedig kavargott velem... El kell szökjek és felbontanom ezt a házasságot, míg megtehetem... Be kell bizonyítanom, hogy a férjem egy szadista állat, aki nem kegyelmezett nekem tegnap éjszaka... A jövőm jelenleg katasztrofális kezekben volt... Mégis miért tűrte el a jövőbeni énem ezt a magatartást? Miért? Egyre csak visszhangzott bennem a kérdés... Felöltöztem a szekrényben talált ruhákból, majd kiléptem a szobából, amely rettegésem színhelye lett.
-Anya?-szaladt felém egy alig 6-7 éves kislány fejecskéjét kócos hajfonatok fonják körbe... Gyönyörű volt, azonban egy 3 éveshez képest túlságosan komolyan nézett rám. Bármennyire is tagadtam, olyan volt mint én, azonban újra és újra ugyanaz a kérdés rágott belülről: Ki az az anya?
-Drágám, hát végre felébredtél. Emmának már nagyon hiányoztál-felelte a férjem mézesmázos, mesterkélt hangon...
-Miről beszélsz? Mi... Mégis mi a fenéről beszélsz?-ejtettem ki a szavakat zavarodottan... Majd egyre hangosabban... Kezdtem sokkot kapni...
-Hogy beszélsz a gyerekünk előtt, Lili?-kapta el azt a karomat,amelyiket tegnap megrántott. Most ugyanúgy éreztem szorítását, és legszívesebben felsikoltottam volna a fájdalomtól, de ekkor a lányomra tévedt a tekintetem. Ijedten húzta össze magát a mackóját szorongatva...
Nagyot nyeltem, majd kitéptem magam Isaac szorításából... Közelebb léptem a kislányhoz, hogy jobban szemügyre vegyem... Hasonlított rám, és Isaac-ra is, szóval nem hazudott.. Leguggoltam, hogy egy vonalban legyek vele.
Nagyot nyeltem, majd kitéptem magam Isaac szorításából... Közelebb léptem a kislányhoz, hogy jobban szemügyre vegyem... Hasonlított rám, és Isaac-ra is, szóval nem hazudott.. Leguggoltam, hogy egy vonalban legyek vele.
-K-kicsim... Ne haragudj, anyu egy kicsit elfáradt és ezért kezdtem el kiabálni...-próbáltam a csöppséget felvidítani...
-Anya? Valami rosszat tettem?
-Jaj, dehogyis, drágám-öleltem magamhoz a búskomor kislányt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem éppen Isaac volt a mintaapa...
-Ma is elmész?-kérdezte Isaac vigyorogva.
-Anya, nem akarom, hogy elmenj. Ne menj-omlott a karjaimba sírva. Isaac pedig pontosan ezt akarta az arckifejezéséből ítélve...
-Anyunak muszáj elmennie, drágám, de amint hazaérek mesélek neked, jó?-suttogtam a kicsinek.
-A kedvencemet?-nézett rám nagy szemekkel.
-A kedvencedet-sóhajtottam.
-És a hajamat is kibontod?
-Igen-Emma megnyugodott, majd együtt indultunk el. Ő iskolába, én pedig nem tudtam merre...
-És a hajamat is kibontod?
-Igen-Emma megnyugodott, majd együtt indultunk el. Ő iskolába, én pedig nem tudtam merre...
***
Visszamentem oda, ahonnan jöttem... A halottak még mindig a földön bűzölögtek, miközben varjúk köröztek a fejem felett. Ideges voltam, de a végére kellett járjak mi folyik itt... A holtakat kerülgetve, egyszer csak valami megragadja a bokám. Odakapom a fejemet... Egy ázsiai véres arcú férfi szorítja a lábam.. Hörögve nyúl az oldalához...
Megsajnálom, biztos ott találta el a golyó.. Leguggolok, hogy segítsek valahogy a szerencsétlenen... Ő gyorsan mozog, a következő pillanatban egy fegyver tapad a homlokomhoz... Dermedten bámulom a rám vigyorgó férfit... Mégis miért? Én csak segíteni akartam neki... Mit követtem el ellene? A fegyver töltve... Ezt jelzi számomra a lövés, amikor a golyót nem a fejembe, hanem az égbe röpíti... A következőt viszont nekem szánja... Ebben biztos vagyok... A jeges rémülettől észre sem vettem, hogy már rég sírok.. A könnyek záporoznak lefelé az arcomon, de még arra sincs energiám, hogy letöröljem őket..
A férfi vigyorogva helyezi vastag ujját a ravaszra... Lehunyom a szemem.. Itt a vég... Várok pár percet, hogy mikor sül el a pisztoly... Majd meghallom a lövést... Nem tudom mire, de várom a sötétséget, hogy eltűnjek vagy a fényt... Egyik sem jön,még percekkel később sem, se a fájdalom... Nem érzek semmit.. Ilyen lenne a halál? Tompaság vesz körül a vég pillanatában?
-Lili... Annyira sajnálom-még most is az ő hangját hallom... Mégis mivel érdemeltem ezt ki? Ő már halott és többé nem tér vissza... Ne képzelődj, Lili... Valaki nyöszörög, de nem tudom ki az... Semmit sem érzek.. A szemeim továbbra is csukva, a könnyeim hullanak... Valaki felemel és csitítja azt a valakit, aki nyöszörög...
Mi lesz Emmával? Nem hagyhatom ott Isaac-kel. A gondolatra, hogy mit tehet vele az én férjem elborzadok... Vissza akarok menni, elölről kezdeni, de az élet nem videojáték, ahol több életem van... Csak egy van, vagyis volt, mert éppen most vesztettem el... Mit mondana most a jövőbeni énem? Nem tudtam megmenteni senkit... Még magamat sem.. Erősen markolom az ismeretlen kezét, megnyugtató, hogy még a halál pillanatában sem vagyok egyedül, így nem akarom elveszíteni ezt a valakit, aki óvón von a mellkasához, és aki ezt a másikat csitítja...
-Lili, nyisd ki a szemed, kérlek-még mindig az ő hangja szól hozzám. Ha kinyitom ő fog visszanézni rám? Annyi év után látni fogom őt? Megérinthetem majd? Vajon még mindig úgy szeret, mint régen? Vagy már csak a saját hallucinációm foglya vagyok?
-Lili, én... tudom, hogy sok mindent rontottam el, de szeretném, ha kinyitnád a szemed és visszatérnél ide, hozzám...-olyan fájdalmasan suttog, beleremeg a lelkem is.. Vissza akarok térni.. Hozzá... A mostba..
De amint eszembe jutnak ezek a gondolatok felbukkan előttem a tegnap emléke... Eszembe jut milyen helyeken érintett meg Isaac..Hogy mennyire megalázottnak éreztem magam... Ugyanúgy érzem az érintése nyomait... Most perzselve égnek a keze nyomai a testemen... Mocskosnak érzem magam tőle... El akarom felejteni... Ki akarom törölni az érintéseit az emlékezetemből... Azt akarom, hogy valaki segítsen feledni... Hogy képes legyek felkelni és harcolni egy jobb sorsért... De azt is tudom, hogy addig öntudatlan maradok, míg össze nem kapom magam... Az első lépés az enyém... Márpedig most lépni fogok...
A szemeim lassan felnyílnak... Egy szobában vagyok, de nem a férjemmel közös szobában... A félelem az ágyhoz kötöz... Hol vagyok? Lassan nyílik az ajtó, majd egy középmagas alak sétál be.. Erősebbnek tűnik, mint én... Esélyem sincs védekezni, ha rám támad.. A fejemet és a gyomromat kell védenem, ha közel harcra kerül a sor, emlékeztetem magam az általános önvédelmi oktatásra, amit már több, mint 10 éve vettem...
Az öklömet is felemelem, hogy gyorsabb lehessek, mint a belépő idegen. Ha fürge vagyok, akkor le tudom ütni, majd kironthatok innen... A fejem fölé emelt öklöm azonban a levegőben marad, amint meglátom, hogy Suga-val állok szemben...
Megsajnálom, biztos ott találta el a golyó.. Leguggolok, hogy segítsek valahogy a szerencsétlenen... Ő gyorsan mozog, a következő pillanatban egy fegyver tapad a homlokomhoz... Dermedten bámulom a rám vigyorgó férfit... Mégis miért? Én csak segíteni akartam neki... Mit követtem el ellene? A fegyver töltve... Ezt jelzi számomra a lövés, amikor a golyót nem a fejembe, hanem az égbe röpíti... A következőt viszont nekem szánja... Ebben biztos vagyok... A jeges rémülettől észre sem vettem, hogy már rég sírok.. A könnyek záporoznak lefelé az arcomon, de még arra sincs energiám, hogy letöröljem őket..
A férfi vigyorogva helyezi vastag ujját a ravaszra... Lehunyom a szemem.. Itt a vég... Várok pár percet, hogy mikor sül el a pisztoly... Majd meghallom a lövést... Nem tudom mire, de várom a sötétséget, hogy eltűnjek vagy a fényt... Egyik sem jön,még percekkel később sem, se a fájdalom... Nem érzek semmit.. Ilyen lenne a halál? Tompaság vesz körül a vég pillanatában?
-Lili... Annyira sajnálom-még most is az ő hangját hallom... Mégis mivel érdemeltem ezt ki? Ő már halott és többé nem tér vissza... Ne képzelődj, Lili... Valaki nyöszörög, de nem tudom ki az... Semmit sem érzek.. A szemeim továbbra is csukva, a könnyeim hullanak... Valaki felemel és csitítja azt a valakit, aki nyöszörög...
Mi lesz Emmával? Nem hagyhatom ott Isaac-kel. A gondolatra, hogy mit tehet vele az én férjem elborzadok... Vissza akarok menni, elölről kezdeni, de az élet nem videojáték, ahol több életem van... Csak egy van, vagyis volt, mert éppen most vesztettem el... Mit mondana most a jövőbeni énem? Nem tudtam megmenteni senkit... Még magamat sem.. Erősen markolom az ismeretlen kezét, megnyugtató, hogy még a halál pillanatában sem vagyok egyedül, így nem akarom elveszíteni ezt a valakit, aki óvón von a mellkasához, és aki ezt a másikat csitítja...
-Lili, én... tudom, hogy sok mindent rontottam el, de szeretném, ha kinyitnád a szemed és visszatérnél ide, hozzám...-olyan fájdalmasan suttog, beleremeg a lelkem is.. Vissza akarok térni.. Hozzá... A mostba..
De amint eszembe jutnak ezek a gondolatok felbukkan előttem a tegnap emléke... Eszembe jut milyen helyeken érintett meg Isaac..Hogy mennyire megalázottnak éreztem magam... Ugyanúgy érzem az érintése nyomait... Most perzselve égnek a keze nyomai a testemen... Mocskosnak érzem magam tőle... El akarom felejteni... Ki akarom törölni az érintéseit az emlékezetemből... Azt akarom, hogy valaki segítsen feledni... Hogy képes legyek felkelni és harcolni egy jobb sorsért... De azt is tudom, hogy addig öntudatlan maradok, míg össze nem kapom magam... Az első lépés az enyém... Márpedig most lépni fogok...
A szemeim lassan felnyílnak... Egy szobában vagyok, de nem a férjemmel közös szobában... A félelem az ágyhoz kötöz... Hol vagyok? Lassan nyílik az ajtó, majd egy középmagas alak sétál be.. Erősebbnek tűnik, mint én... Esélyem sincs védekezni, ha rám támad.. A fejemet és a gyomromat kell védenem, ha közel harcra kerül a sor, emlékeztetem magam az általános önvédelmi oktatásra, amit már több, mint 10 éve vettem...
Az öklömet is felemelem, hogy gyorsabb lehessek, mint a belépő idegen. Ha fürge vagyok, akkor le tudom ütni, majd kironthatok innen... A fejem fölé emelt öklöm azonban a levegőben marad, amint meglátom, hogy Suga-val állok szemben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése