Prológus

Prológus

„Nem búcsúztunk el egymástól, de jól tudtuk, hogy a különéléssel a kapcsolatunk halálra ítéltetett. A telefon vagy a levelezés teljesen értelmetlen. Semminek sincs értelme, ha nem tudjuk átölelni egymást.” 

Ezeket a sorokat mondogattam magamnak, míg teljesen beleőrültem… Az ágyon feküdve, hajnali 2-kor is csak Ő járt az eszemben. Mint egy angyal vagy sápatag lidérc, éreztem, ahogy a lelke körözik ernyedt testem fölött. A testem szorosan kötődött ide, de hozzá is húzott valami. Vagy ez csak a lelkem? Nem is a testem…-tettem fel magamnak a kérdést, majd a sokáig bent tartott levegőt lassan eresztettem ki... Kis milliószor átrágtam már magamat kettőnkön és az okokon… hogy miért lett vége, de a mai este is csak úgy telt, mint a többi, mióta megismertem. Álmatlan éjszakák, kisírt szemek…

 A sárga falak szorítását éreztem, amin még a nyitott ajtó sem segített. Kezeimet ökölbe szorítva vártam, hogy vége legyen a fájdalomnak, ami belülről égetett. Egyik felem öntudatlan álomban akart sínylődni, de a másik küzdött a fáradtság ellen. Ha elalszom, az álmaimban fog kísérteni és az még rosszabb… Nem állíthatom meg a vágyaim álmokként való kivetülését, ahogyan a reggeli zaklatott ébredést sem…  A halk nyöszörgés nem szűnik meg, amikor felébredek, a levegőt akadozva veszem, a mellkasom nehézkesen süllyed fel és le. Csak akkor nyugszom le, mikor kitekintek és magam elé képzelem ragyogó sötét szemeit, széles mosolyát, mély hangját, ahogyan a nevemen szólít. A csillagokat szemlélem, miközben az esti hívásaira gondolok, de a mosolyom lefagy, ahogy eszembe jut hogyan is átkoztam le az összes csillagot az égről aznap… mikor bebizonyította kapcsolatunk halálra ítélt, illetve inkább csak akkor mondatott ki, mennyire reményvesztettek vagyunk így, mi ketten. 

Már egy hete, de még mindig érzékelem a ködös estét, amikor mardosó könnyeim függönyként takarták vörös szemeim. Nem az Ő hibája, de nem is az enyém... Itt egyikünk sem hibás, pusztán a tér felelős mindenért és a kettőnk közti kapocs. Bolondok voltunk, főleg én. Mennyire lehet hinni egy fikciónak, egy illúziónak, amit ketten építettünk? Hiszen ez a kapcsolat videó hívásokra, üzenetekre épült és az áhított, elképzelt közös életünkre, amiből tudtuk, hogy semmi sem lesz…

- A mai este más lesz-suttogtam a poros levegőnek. Véget vetek az átkozott gondolatoknak.  Felkeltem az ágyról, a hideg padló minden érintése fájt meztelen lábamnak, de nem érdekelt. Óvatosnak kell lennem, nehogy bárki is meg tudja, fent vagyok. Lámpát gyújtottam, miközben az asztalomhoz lopakodtam. A fiókokban kutakodtam, mígnem megtaláltam: egy sima, ronda, szakadt füzet. Épp erre van szükségem. A kezeim toll után kutatnak, de közben akaratlanul is megszúrom az ujjamat egy körzővel. A fehér papírlapokra vér cseppen, a fájdalom viszont nem érkezik. Az ujjamat zsebkendőbe csavarom, majd később foglalkozok vele és végre nekikezdek életem egyik legfontosabb munkájának: kiírom magamból. 

Őt és minden gondolatot, ami vele kapcsolatos. Eljött az ideje, hogy megtegyem ezt magam miatt és a boldogságom miatt. A tollat markolászom, mint utolsó mentsvárat és könyörgök, hogy segítsen beteljesíteni a kitűzött célt. A papírra vetem vad tekintetem, a vér beleivódott a papírba. A zsebkendőbe bugyolált kezem óvatosan végigsimítja a cseppeket. Először nem viszolygok a saját véremtől és ez megnyugtat. Rájövök, csak az időt húzom, miközben már rég leírhattam volna, amit szerettem volna. Hadd kezdjek mindent elölről, hogy lássam az egész történetet, mint kívülálló, ne csak, mint egy bonyodalmakkal teli történet szereplője. Én csak egy olvasó akarok lenni, aki elérzékenyül a megható részeken, majd tovább lép, lapoz egyet és máris nevet. Kezdjük hát el!-suttogtam görcsös kezemnek, amely végre leírta a kezdő sorokat, amelyek tovább lendíthetnek a következő fejezetek felé: 1.fejezet, olvastam el halkan reszkető írásom...